Rendőrök, tűzoltók, mentősök. Nem mennek ki a fejemből. Ott álltam a tüntetésen és figyeltem. Leginkább tűzoltók voltak körülöttem. Életemben először láttam egészen közelről a ruhát, amit akkor is viselnek, mikor tüzet oltanak, vagy balesetet szenvedett embert vágnak ki az autóból éppen.

Vastag és nehéz öltözet. Megemeltem. Illetve próbáltam. Nem ment.

...

Elképzeltem, hogyan venném föl, hogyan másznék fel a keskeny létrán paneltüzet oltani, vagy éppen hogyan hoznék ki az égő roncsok közül egy embert az ölemben.

Számomra mindez lehetetlen, pusztán fizikai okoknál fogva is.

És számukra vajon meddig megy? Ötven évesen még képesek rá?

Persze láttam, hogy javarészt férfiak, fiatalok, erősek.

De min mennek keresztül húsz, huszonöt év szolgálat alatt?

Mennyi pszichés és fizikai trauma éri őket?

Tudom, hiszen ez a szakmám, a hivatásom.

Oldani a szorongást, a poszttraumás stresszt, hasonló dolgokat.

Civilek, akiket én segítek, életükben egyszer élnek át ilyesmit. Ők vajon hányszor?

Emlékszem, valamelyik szervező, Árok Kornél vagy Kónya Péter nem tudom, felment a színpadra a beszédek közti szünetben és mondott valamit, amire harmincezer ember egyszerre, egy összemosódó hatalmas energiagömbbé olvadva kiáltotta hangosan és kristály tisztán:

Erőt, Egészséget!

Akkor, ott éreztem meg ennek a számomra oly idegen világnak egy picinyke szeletét.

Benne volt a kérdésben és a feleletben minden, amit megtudhattam róluk.

Az egység, ami csak olyanok közt jön létre, akik nap mint nap egymás kezébe teszik az életüket. Bajtársiasság, ami lehetővé teszi számukra, hogy feláldozzák saját életüket a társuk vagy akár egy idegen ember élete megmentésének érdekében.

A büszkeség, ami jól tudja, ők életeket mentenek, ők valóban szolgálnak és védenek.

Bennünket.

Egyszer régen, autóztam az egyik autópályán. Megálltam tankolni. Fizettem a shopban, majd elindultam kifelé a kocsimhoz. Alig tettem meg pár métert, mikor a gyorsan száguldó autók sorából egy keresztbe fordult, megpördült néhányszor és átvágva sövényt, szalagkorlátot egyaránt, a feje tetején állt meg a sztráda másik felén, de még az elválasztó részen.

Ösztönből cselekedtem. Futottam, ahogy a lábam bírta. Én értem oda elsőnek.

Két fiatal férfi és egy középkorú hölgy volt a kocsiban.

Kétségbeesetten kezdtem el rángatni a vezető ülés ajtaját, de nem nyílt.

Addigra több férfi is odaérkezett. Kifeszítették az ajtót, kihúztuk a sérülteket.

Minden csupa vér volt.

Én a hölgy kezét szorongattam, mert nem kért mást, csak, hogy ne hagyjam ott.

Természetellenesen felfúvódott a hasa, komoly fájdalmai voltak.

Beszéltem hozzá, magam sem tudom mit.

Az idő megállt, a látóterem beszűkült, csak az életet próbáltam őrizni semmi mást.

Egyszer csak odalépett hozzám valaki, gyengéden lefejtette a kezem az asszony kezéről és megkérdezte jól vagyok e. Persze, feleltem. De egyáltalán nem voltam jól.

Kábán visszasétáltam a benzinkúthoz és a kutasok segítségével megpróbáltam magamról lemosni a vért, kevés sikerrel.

Valahogy hazaautóztam, azt hiszem pusztán a sok éves rutin okán sikerült.

Beültem egy kád forró vízbe, de még mindig éreztem a vér szagár, akárhányszor mosakodtam is meg. Sírni sem tudtam. Semmit sem tudtam. Hosszú, hosszú időbe telt, míg feldolgoztam a történteket. Ma sem tudom mi lett velük, túlélték-e.

Velem ezidáig egyszer történt meg ez.

Azokkal, akiknek az életét épp most teszik tönkre, akiktől elveszik a büszkeségüket semmisségi törvénnyel, akiktől elveszik a megélhetést, a nyugdíjat, azok hányszor élhetnek át hasonlót vagy ennél sokkal nehezebben megélhető helyzeteket szolgálati idejük során?

Végig gondolta ezt valaha valaki?

Mit él át az, akinek gyermek hal meg a kezei közt?

És akinek a társát a szeme láttára lövik le?

Vagy az, akinek naponta folyik ki az élet a kezei közül, hiába éleszt valakit újra és újra?

Meg lehet ezt szokni?

Alig hiszem.

Bele lehet rokkanni.

Mentálisan és fizikailag egyaránt.

De kizártnak tartom, hogy meg lehet szokni.

Ezek az emberek most vissza lesznek hívva a nyugdíjból és közmunkásként kápót fognak játszani a többi közmunkás felett?

Mert ugye tudjuk, Orbán Viktor ezt akarja.

Nem is csinál titkot belőle.

Lehetséges ez?

Megtehetik velük?

Meg.

Jogilag azt csinálnak, amit csak akarnak.

De én hiszem, hogy ezek az emberek mások.

Nem fognak meghunyászkodva, alázatosan a hatalom szolgálatába állni.

Nem fogják hagyni, hogy elvegyék tőlük, amiért oly keményen megdolgoztak.

Mert soha nem hallottam még oly egyként hangzó, ezernyi torokból feltörő kiáltást:

Erőt, Egészséget!