E két csoport érdekei nyilvánvalóan ütköznek néha, és a nagyobb érdeksérelmek elkerülésére alakították ki az érdekegyeztetés rendszerét. A munkaadók, és munkavállalók közötti békés egyeztetést alapvetően a
munkáltató, és a szakszervezetek végzik. Ugyanakkor az államszervezet is érdekelt a munkabékében, hiszen az esetleges sztrájk hatással van a GDP-re is, ami a központi költségvetés számára negatív eredménnyel járhat. Ennélfogva egy esetleges országos sztrájk eredménye az államnak is gondot, jelentős gondot okozhat. Jól látható tehát, hogy az államnak az érdekérvényesítést segítenie kell. Ez hasznos a vállalkozóknak, a munkavállalóknak, a választópolgároknak, az országnak, s ez érdeke az államszervezetnek is.

Így hát igaz az a tétel, hogy az érdekérvényesítés tárgyalásos úton a legeredményesebb, mivel így fenntartható a munkabéke, ez pedig fontos a munkaadónak, és munkavállalónak egyaránt. Ebben az esetben a munkaadó tőkéje, befektetése tovább jövedelmez, s a munkavállaló is munkabérhez jut, és az államszervezet is bevételre tesz szert. Tehát a munkabéke fontos a szereplőknek, s a tárgyalások biztosíthatják ezt a békét. A tárgyalásokon megtalálható az a középút, ahol a tőke is jövedelmez, és a munkavállaló sincs kiszolgáltatva teljesen. Nos, ennek az egyensúlynak a lehetőség
szerinti fenntartására születtek Törvények, melyek szabályozzák ezeket a kérdéseket. Ha ezek a dolgok nem működnek, akkor a munkavállalók számára csak egy út marad: a munkabeszüntetés.

Most vegyük vizsgálat alá az egyeztetés egyik szereplőjét: a pártokat, a kormányzóerőket. Nagy általánosságban kijelenthető: ha egy országban a gazdaság jól teljesít, akkor a kormány az eredményeket magának vindikálja. Annyiban igaza van, hogy ha a gazdaság szereplői között közvetít, mintegy hidat épít, akkor ellátta ebbéli szerepét. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kormányzó elitet kik is juttatták kormányzó szerepbe? A választók. Azok a választók, akik már csak létszámuknál fogva is többen vannak, mint a munkaadók. Ezért a munkavállalókat, tulajdonképpen a választóikat a
kormányzó erőknek segítenie kell. Már csak azért is, mert a kormány tagjai is munkavállalók, akiket a választók bíztak meg egy munka elvégzésével, még ha ezt tagadják is cselekedeteikkel a politikusok.

Abban az esetben, ha egy Állam a munkavállalók jogait csökkenti, tulajdonképpen a választói érdekérvényesítését lehetetleníti el. Így kijelenthető: szembehelyezkedik választói akaratával. Ilyen cselekmény például a sztrájktörvény szűkítése, tulajdonképpen: eltörlése. Ezzel az eszközzel ritkán élnek a szakszervezetek, a legtöbb esetben a sztrájk
említése is elegendő volt a tárgyalások eredményes lezárásához. Tehát a munkabéke biztosításának eszköze is, s ez tulajdonképpen mindhárom szereplő közös célja kell, hogy legyen.

A felelőtlen Törvény-módosításoknak azonban kétes eredményei lehetnek. Ha gyakorlatilag nincs sztrájkjog, akkor a munkavállaló ki van szolgáltatva a pusztán nyereségalapú gondolkodásnak. Ez nem biztosítja a munkabékét. S ne
feledjünk még egy fontos szempontot: a kormány is munkaadó. Tehát a saját munkavállalóit hozza kiszolgáltatott helyzetbe, miközben a napi működés közben kizárólag ezekre az emberekre támaszkodhat. Akár az állami, akár a
versenyszférában élő, termelő munkavállalókról beszélünk, a kormányzat felelőtlensége nyilvánvaló: a bérből, és fizetésből élő választóit kényszerpályára sodorja, és ennek a gazdaság is kárát, hatalmas kárát láthatja.

Mivel a sztrájkjog gyakorlatilag megszűnt, még "vadsztrájk" is elképzelhető, annak minden nem kívánatos eredményével. Ad abszurdum előfordulhat, hogy a munkáltató kérésére bevetik a rendvédelmet, a törvényes állapot helyreállítására. Ez nem lehet egy demokratikus Ország célja, hiszen akár a sztrájkolók, nem mellékesen a szavazók fizikai bántalmazásával is járhat. Erre pedig hasonló válasz is érkezhet, ezt pedig "polgárháborús" helyzetnek minősíthetjük. Ilyesmi csak diktatúrákban divat. Van még más megoldás is: a munkavállalók egyszerre, egy időben megszüntetik a munkaviszonyukat. Pécsen így tettek az ápolónők. Mi van, ha így tesznek az állami alkalmazottak, rendőrök, tűzoltók, katonák, tanárok, orvosok, vasutasok, és még sokan mások? Erre a kényszerpályára kényszeríti a kormány a munkavállalókat. Miért? Az élet, a gazdasággal együtt leáll, a bevételi források egyszerre kiapadnak.

Ha ez bekövetkezik, a kormány tehetetlenné válik. Mivel Magyarországon egyelőre nincs rabszolgaság, a munkavállalókat nem képesek visszakényszeríteni a munkahelyükre.

Ilyen esetben a kormány (a kormány uralta Parlament javaslata alapján a Köztársasági Elnök) utolsó jogi eszköze a rendkívüli állapot kihirdetése. Azonban ettől még nem áll helyre a GDP, a deficit növekedni fog, s a csapatok mozgása, mozgatása újabb anyagi eszközöket emészt fel. És milyen csapatokat tudnak majd mozgatni? Azokat a rendvédelmiseket, katonákat, akiket folyamatosan sértegetnek, megaláznak? És kik ellen? A választókkal szemben? A várható eredmény kissé kétesnek tűnik, és ezt épeszű ember nem akarhatja. Nem ez a megoldás.

Tessék visszatérni a hagyományos modellhez: a jogállamhoz. Ez nem károsítja a GDP-t, nem okoz komoly belbiztonsági kockázatot, és nem károsítja Hazánk nemzetközi megítélését. Ha a kormány nyugalmat akar, és nem felfordulást, akkor térjen vissza a hagyományos, európai értékrendhez, és kezelje helyén a szakszervezeteket: partnerként, mert bizony azok, ha úgy kezelik őket.


Ördög László, akár partner