Az egyik alkalommal bejártuk a várost autóval, és éreztem az emberek, a tömeg szimpátiáját, jó volt a sorban közlekedni, sokan integettek. Olyat éreztem, mit még soha nem fogtam fel autista lényemmel: az összefogást. Szép volt autóval araszolni át a városon, „remekül vezetek”.
Volt egy ápolói csoport, ezt Demonstrációs Bizottságnak, később Sztrájkbizottságnak hívták. Ők fogták össze a különböző hivatásokat, csoportokat, és képviselték a követeléseket. Tárgyaltak a kormány képviselőivel, felvették a kapcsolatot civil szervezetekkel, és szerveztek, szerveztek. „Remekül vezetek”

Sajnos azonban a főápoló elhagyta a csoportot, én nem értettem, miért? De hát én csak egy autista vagyok, a közösségi gondolkodás oly messze tőlem! És ma már énekelni se tudok, nem vagyok Raymund, csak esőember. Hírek jöttek, hogy a kormány egy elfogadhatatlan ajánlatot tett le az asztalra, és erről tárgyalni fogunk. Ha elfogadhatatlan, minek tárgyalni??? A visszamenőleges törvényalkotás, emberek százezreinek jogfosztása nem lehet tárgyalási alap! „Nem szabad! Forró víz! Megég a baba!”

Volt olyan szervezet, amelyik nem állt be a sorba, az eredeti tervek alapján megtartotta a még közösen meghirdetett demonstrációt. Ott is kinn voltam. Hiszen csak az eredeti követelésekről volt szó, abból nem lehet engedni, mert a törvényeket mindenkinek be kell tartani. A kormánynak is. Ez egy jól megszervezett megmozdulás volt, sokan voltunk, dobok, kürtök, beszédek, minden klappolt. De volt olyan beszéd, amely elszomorított… Egyes szónokok pár kisebbségi csoportot tettek felelőssé a kialakult helyzetért, s ezzel nem tudok egyetérteni. Talán azért, mert csak egy autista vagyok, én úgy gondolom, hogy mi, rendvédelmisek is csak egy kisebbség vagyunk a Nemzeten belül. Nem kell ellenséget keresni, ott van az előttünk: a kormány, a politikusok. Ők a felelősek a kialakult helyzetért, nem mások. És így lassan megszűnik az összefogás, a támogatottság, eltűnni látszik a kitűzött, egyértelmű cél, csak mert újabb, és újabb ellenséget keresünk. Mindent a maga helyén kell kezelni, mindennek megvan a maga ideje. Követeléseink világosak, ne keverjük más dolgokkal. „Csak egy gatya! Gatya, gatya, gatya!”

Szerintem nem az út végén, hanem az út elején vagyunk. És ez az út: a legszélesebb társadalmi összefogás útja. Mert ezek a tervek nem csak bennünket érintenek, hanem emberek százezreit. Velük kell összefogni, és itt nincs helye kreált ellenségképnek, mert az maga a kudarc. Vissza akarom kapni a főápolómat, ő legalább ért a dolgokhoz.

Kónya Péter, gyere vissza! „Én emberem.”

Ördög László ápolt